Van, ami nem a történet súlya miatt hagy nyomot, hanem azért, mert egyedül maradtunk azzal, ami túl sok volt számunkra.
A gyermekkori trauma gyakran nem egyetlen esemény. Inkább egy állapot, egy ismétlődő tapasztalat: amikor az, ami történik, meghaladja a gyermek idegrendszerének kapacitását, és közben nincs jelen egy olyan kapcsolat, amely biztonságot adna, értelmezne és megtartana.
Egy gyerek nem tud kilépni a számára nehéz helyzetből. Nem tudja azt mondani, hogy „ez most túl sok nekem”, és egyedül nem képes megnyugtatni vagy megvédeni magát.
Ilyenkor, amikor a félelem, a szégyen, az elhagyatottság vagy a fájdalom túl nagy, a rendszer alkalmazkodik. Ennek az alkalmazkodásnak az egyik legmélyebb formája a disszociáció.
A disszociáció nem hiba, hanem egy rendkívül intelligens idegrendszeri válasz arra, ami elviselhetetlen.
Amikor túl sok az élmény, és nincs lehetőség kilépni vagy segítséget kérni, a rendszer nem magát az élményt szünteti meg, hanem a kapcsolatot vele. Mintha egy belső lekapcsolás történne.
Eltompulnak az érzések.
Távolivá válik a test.
Mintha kívülről néznénk magunkat, nem egészen itt lennénk, nem teljesen velünk történne az, ami történik.
A disszociáció különböző megjelenési formái
Ez az állapot sokféleképpen jelenhet meg.
Lehet egészen finom: ködös figyelem, szétszórtság, „nem vagyok teljesen jelen” élmény. Halljuk, amit mondanak, de nem igazán érkezik meg. Csinálunk valamit, de közben valahol máshol vagyunk.
És lehet mélyebb is: amikor eltűnnek az érzések, a testérzetek, vagy akár az időérzék. Amikor egy helyzet „kimarad”, vagy utólag alig emlékszünk rá. Amikor mintha egy fal lenne köztünk és a világ között.
Sokszor ez fel sem tűnik, mert ez vált megszokott működéssé. Gyerekként ez segít túlélni: lehetővé teszi, hogy egy elviselhetetlen helyzetben valahogy mégis ott maradjunk.
Amikor a védelem elszigetel
Ami akkor védelem volt, később gyakran elszigetel.
Felnőttként ezek az állapotok újra megjelenhetnek, nem feltétlenül konkrét emlékekhez kötődve, hanem helyzetekhez, kapcsolatokhoz vagy érzelmi intenzitáshoz kapcsolódva.
Egy konfliktusban hirtelen „eltűnünk”.
Bezárkózunk egy közeli helyzetben.
Leválunk önmagunkról egy intenzív érzésnél.
És közben megjelenhet egy nehezen megfogható élmény: mintha nem lennénk teljesen jelen a saját életünkben.
A trauma így nemcsak abban él, amire emlékszünk, hanem abban is, ahogyan nem tudunk jelen lenni.
A kapcsolódás lassú visszatanulása
A traumamunka ezért nem elsősorban a történetek felidézéséről szól. Sokkal inkább arról, hogy fokozatosan, biztonságos keretek között újra kapcsolatba tudjunk kerülni azzal, ami egykor túl sok volt.
Ez nem gyors folyamat. És nem is arról szól, hogy „belemegyünk” a fájdalomba, hanem arról, hogy megtanulunk közelíteni hozzá úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk önmagunkkal.
Egy kicsit érezni.
Aztán megpihenni.
Majd újra egy kicsit közelebb menni.
Mintha a test újra megtanulná, hogy lehet jelen lenni anélkül, hogy az túl sok lenne.
A disszociáció mint jelzés
Ebben a folyamatban a disszociáció nem ellenség, hanem jelzés. Azt mutatja, hogy valahol még nincs elég biztonság a teljes jelenléthez.
Ezt nem áttörni kell, hanem tiszteletben tartani.
A gyógyulás nem azzal történik, hogy lebontjuk ezt a védelmet, hanem azzal, hogy fokozatosan olyan feltételek jönnek létre – gyakran egy biztonságos kapcsolatban –, ahol már nincs rá szükség.
Ami lassan visszatér
Ezért a traumamunka sokszor apró lépésekből áll: észlelésből, megállásból, visszakapcsolódásból.
Idővel valami elkezd változni. Nem feltétlenül az, hogy minden „rendbe jön”, vagy hogy eltűnik a múlt. Inkább az, hogy egyre több részünk válik elérhetővé, több érzés lesz megélhető. Kevesebb dologtól kell elszakadni.
És talán a legfontosabb: lassan visszatér a tapasztalat, hogy itt vagyok.
A testemben.
A jelenben.
Önmagammal.
Ha magadra ismertél ezekben a sorokban, fontos tudnod: nem vagy egyedül. Van út vissza a kapcsolódáshoz, és ez az út lépésről lépésre járható.
A közös munka során biztonságos térben, a saját tempódban közelítünk ahhoz, ami egykor túl sok volt. Finoman, a tested jelzéseit követve haladunk – úgy, hogy közben egyre több jelenlét és megtartottság válik elérhetővé.
Ha hívást érzel erre az útra, szeretettel várlak egyéni folyamatban vagy csoportos alkalmakon. Itt újra megtapasztalható: jelen lenni, kapcsolódni, és megérkezni önmagadhoz.